Sziasztok! Visszatértem és sok hónap kihagyás után végre fel tudtam rakni a következő fejezetet. Nagyon jó vagyok! :D Ez most hosszabb lett, mint az előző, ahogy ígértem. Mondjuk a cím nem igazán azt fejezi ki, amiről ez a rész szól, de azért nagyjából erről van szó. Szóval jó olvasást és kérlek írjatok kommentet!
puszii Grétii
-Gyerekek! Ami azt illeti a mai biológia óra másképp lesz megtartva.-fújta ki reszelősen a levegőt a biológia tanár. Az osztály összenézett, nem értettük, hogy pontosan miért is lesz más. Talán ki megyünk az udvarra, vagy mindenki beszélgethet kedvére?-A mai óra a szexuális felvilágításról fog szólni...-mindenki meglepődött, kivéve a foci csapat tagjait, akik hangosan felnevettek, és tudtam, hogy nem azért, mert viccesnek találják, hanem, mert zavarba hozhatják a lányokat. Miközben mindenki sutyorogni kezdett, hogy vajon pontosan mit is akarhat még elmondani a szexualitásról Mr. Cole, valaki kopogott az ajtón. A kilincs lenyomódott és egy fiú lépett be a terembe. Furcsa mégis kielégítő látványt nyújtott, ahogy arcába lógó barna, göndör haja kissé eltakarta a gyönyörű tengerkék szemeit. Nem tudtam levenni róla a szemem, arca napsütött, és mosolya elképesztő. Odasétált a tanári asztalhoz, majd átadott egy papírt Mr. Colenak, akik bólogatva, elfogadta azt, és ráírt valamit.-Osztály bemutatom nektek a legújabb diákunkat, Daniel Sparksot.-mondta Mr. Cole, majd megmutatta Danielnek az újdonsült helyét. Kíváncsi voltam ki mellé ültetik, aztán kis fázis késéssel rájöttem, hogy csak mellettem van üres hely. Amióta Heidi átállt Ash oldalára egyikük sem jött suli, amit egyáltalán nem bántam. Nem tudtam volna minden egyes nap szembenézni azzal a ténnyel, hogy meg akar ölni. Bár még így sem voltam biztonságban. Apa szerint az iskola még veszélyesebb helyet jelent, mivel Ash bármikor megjelenhet. De én tudtam, hogy Ash nem fog idejönni, hiszen még biztosan le van gyengülve a meglepetésszerű farkas támadástól. Ugyan Paul azt állította Ash többé nem kel fel onnan, én mégis biztos voltam benne, hogy igen. Asht nem olyan fából faragták, aki rögtön az első akadály után feladja. Tudtam, hogy még él és, hogy rám vadászik. Daniel lassan feltérképezte hova is kell ülnie és elindult. Elsétált a ventilátor előtt, amely éppen felém fújta a vére édes illatát. Éreztem, amint a torkomat kaparja a méreg, és tudtam, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Daniel eszméletlen gyorsan közeledett, szomszédos padokban sutyorgásokat hallottam, hogy bánják, hogy éppen mellette nem ülnek.. Aztán letette a könyvét az asztalra, leült mellém és egy édes mosollyal bemutatkozott:-Hello, Daniel vagyok.-mondta, miközben kezet nyújtott. Visszafojtottam a lélegzetemet, és úgy fogtam vele kezet.
-Reneesme...-mondtam kicsit fulladozva, majd elfordultam és a kezemet a számra tapasztottam. Rengeteg terv keringett fejemben. Talán kicsit adhatnám neki a szépet, és elhívnám valahová suli után. Vagy akár most azonnal ihatnék belőle, de akkor el kéne intéznem a szem tanúkat, és ahhoz nagy erőfeszítés kell. Bár elzárhatnám a kiutat valami nehéz tárggyal, lezárhatnám az ablakokat is, hisz' vámpír sebességgel ez meg van sec-perc alatt, de a sikoltásaik még akkor is hangosak lennének. És mi lenne ha egyszerűen azt mondanám, hogy "Találkozzunk óra után a parkolónál...". Elcsalhatnám az erdőbe, ott úgy sem keresné senki. Megráztam a fejemet, ilyenekre nem gondolhatok. Egy ártatlan ember életét nem veszem el. Olyan furcsa érzés volt, ahogy a bennem lakozó szörny az emberi mivoltommal küzdött. És elkezdődött az óra. Mr. Cole valamit nagyon magyarázott, de én nem hallottam. A fülemben vér dübörgött, a próbáltam nem lélegezni, de sajnos félig ember vagyok így szükségem van a levegőre. Ez a csekély 45 perc egy egész életnek tűnt, olyan lassan telt az idő, miközben én önmagam gyilkos énjével küzdöttem. Éreztem Daniel pillantását magamon, de képtelen voltam oda fordulni hozzá, mert akkor a vére édes illata ismét a hatalmába kerít, és akkor már nem tudom leküzdeni azt a vérszomjat, amely talán örökké kísérteni fog. Mr. Cole elindult a padok között és szétosztott valamit.
-Nos gyerekek, bár én vonakodtam az ötlettől, de, mint kiderült a felvilágításhoz tartozik, ezért mindenki kap egy db óvszert. Attól még, hogy kaptatok nem szeretném ha rögtön az első bokornál elhasználnátok őket.-amikor a mi padunkhoz ért, rám nézett és megkérdezte: -Miss Cullen, minden rendben van? Jól érzi magát?-kérdezte aggódva, amit eléggé furcsálltam, mert Mr. Cloe senkiért sem szokott aggódni. Új volt még az iskolában, ezért senki sem ismerte igazán, de azt az egy dolgot mindenki ki tapasztalta nála, hogy senkiért sem szokott aggódni. De most mintha valahogy más lenne.
-Nem igazán, tanár úr...kissé émelygek.-fogtam meg a fejem, színlelve az "eléggé rosszul érzem magam ahhoz, hogy lemenjek az iskola orvoshoz, de nem szeretnék lemaradni az órájáról" féle beteget.
-Miss Cullen, ha ennyire szédül, akkor mért nem szólt? Kérem menjen le az iskola orvoshoz, hogy megvizsgálhassa...-mondta kedvesen.
-De tanár úr, nem szeretnék lemaradni az óráról... utálok pótolni...-mondtam. Hangom eléggé remegett, és eléggé erőtlen volt, hogy tényleg leküldjön, és ennek örültem.
-Kérem Miss Cullen, gondoljon az egészségére...-mindenkinek leesett az álla, és nekem is leesett volna, ha nem kellett volna játszanom a beteget. Lassan, ügyetlenül felálltam az asztaltól, felvettem a táskámat és kitámolyogtam a teremből. Ahogy kiléptem az ajtón mélyeket lélegeztem, hogy pótoljam az oxigént és elindultam az iskola orvoshoz. Ismertem Mr.Colet és tudtam, hogy minimum egy igazolást vinnem kell és persze egyértelmű, hogy a következő közös óránkon felelni fogok. De a fejemben lévő szörnyű hang még mindig terveket szövögetett. Gyorsan el kellett hagynom a termet, mert úgy éreztem, ha még egy percig az ajtó előtt maradok, akkor visszamegyek és vagy kirángatom onnan a fiút vagy egyszerűen azt mondom, hogy támogasson el odáig. Ahogy egyre gyorsabban távolodtam a teremtől, egyre tisztábban tudtam gondolkodni. Minden erőmmel arra öszpontosítottam, hogy ne forduljak vissza. Emlékszem arra, amit apa mesélt, amikor megismerte anyát, hogy mérhetetlenül nagy vágyat érzett anya vére iránt, és hogy egész óra alatt tervezgette hogyan csalhatná el a barátaitól. Mindent alaposan átgondolt, de aztán mégis menekülőre fogta, mert ő sem akarta elvenni egy ártatlan ember életét. Aztán egymásba szerettek, és apám szereleme sokkalta nagyobb volt, mint az a vágy, amit anya vére keltett benne. És lám, ebből a kisnek nem nevezhető kalandnak-mivel rengetegszer megtámadták őket, mind Victoriáék, mint a Volturi-, egy nagy boldog család lett az eredménye.
Hirtelen az orvosi szobában találtam magam, egy lázmérővel a számban, és egy vérnyomásmérővel a bal karomon. Az orvosi ágyon fekve befogadtam a kis szoba látványát. Ha jó emlékszem kb. két hete újították fel a rendelőt, mert a halványkék festék ami régen a falról mállott, az most gyönyörű sárga színben pompázott. A szoba nem volt kicsi, csak az orvosi asztaltól, a szekrényektől, a fal mellé csúsztatott két széktől és a betegágytól látszott aprócskának. Miután végeztek a vizsgálatommal, el is mehettem. Kifele menet kértem egy igazolást, majd az ebédlő felé vettem az irányt. Már kicsöngettek, és mindenki a folyosón manőverezett az ebédlőhöz. Amikor beértem a hatalmas kerek asztalokkal beépített étkezőbe, elsőként Jaket vettem észre. Ahogy megpillantott arcán kaján vigyor jelent meg. A suliban senki sem tudta, hogy mi együtt vagyunk, mondhatjuk úgy, hogy a mi kis titkunk volt. Jakekel az elmúlt néhány hétben nem nagyon találkoztam, mert szerinte még túl kell tennem magam a velem történteken, de én tudom, hogy ezen már rég túl vagyok. Szerelmem felállt az asztaltól és elindult felém. Nagy léptekkel átszelte a köztünk lévő távot, amelyet olyan ruganyosan tett meg, hogy elállt a lélegzetem. Amint odaért a karjaiba zárt. Éreztem, ahogy forró teste az enyémnek simul, karjai páncélként védenek meg mindentől. Érzetem a ránk szegeződő pillantásokat, de nem érdekeltek, akkor és ott csak én és Jacob voltunk. Miután elengedtük egymást Jake lassan az arcomhoz hajolt és egy puszit nyomott az arcomra.
-Csak ennyi?-kérdeztem kicsit durcásan. A reakciója egy újabb arcra puszi volt, mire csak még durcásabban néztem, de én sem bírtam sokáig. Jakkel egyszerre nevettük el magunkat, de nem olyan hangosan, hogy mindneki hallja, csak így magunk között.
-Nincs kedved csatlakozni?-kérdezte, miközben megfogta a kezem és az asztaluk felé húzott. Tudtam, hogy választáson nincs és muszáj lesz odaülnöm, de előbb-utóbb úgy is meg kell ismerkednem az új haverjaival. Kéz a kézben mentünk az asztalhoz, ahol Jaken kívül még három fiú ült. Az egyiküknek rövid szőkés barna haja és barna szeme volt, a másik kettőnek rövid barna, de a szemük színe különböző. Először nagyon izgultam, hogy vajon mit szólna majd hozzám és Jacobhoz, de amint odaértünk nem volt kétségem afelől, hogy semmi bajuk ezzel.
-Hé Jake! Miért van az, hogy minden egyes szép lány odáig van érted?-bökött felém a szőkés barna hajú srác.
-Nem tudom, talán a sármom miatt!-viccelődött Jake és leült az egyik székre, én követtem és leültem a mellette lévőre.-Reneesme, ők itt Jason, Mark és Kurt...-mutatott végig a szőkés barna hajú sráctól a a másik két barnáig.A Jason mellett ülő fiúnak, Marknak, rövid, mégis göndör barna haja és kék szemei, Kurtnek pedig rövid, egyenes haja és mélybarna szemei voltak. Már az első pillanattól kezdve megállapítottam, hogy Jason az, aki mindig poénkodik, szóval ő az asztal bohóca, ha úgy vesszük. Mark egy kicsit visszahúzódóbb volt, most, hogy én is ideültem, mert eddig, amikor ide néztem láttam, hogy milyen sokat hülyül a többiekkel. Kurt, pedig az a tipikus mindent jobban tudok, de azért jó fej srác volt. Minden nap ebéd szünetben őket figyeltem, amint jókat hülyülnek együtt, és én is erre vágytam. Egy barátra, akikkel jókat nevethetek, beszélgethetek. És itt volt. Jake a legjobb barátom és szerelmem egyben.
-Szia Jason vagyok...-mosolygott rám.
-Hello...-köszöntem kicsit zavartan.
-Mark vagyok.-biccentett felém az egyik barna hajú srác.
-Én pedig Kurt.-csókolt kezet a másik barna hajú, mire én elpirultam. Kurt egy elégedett mosollyal Jakehez fordult.-Látod haver, nem csak te tetszel neki!-kacsintott rám. Jake karja védelmezőn a derekamra fonódott, közelebb húzott magához, mire szívverésem felgyorsult. Kezdtem feloldódni a társaságban, éreztem, hogy ellazulok, aztán ismét egy édes illat, és a torkom ismét kaparni kezdett, az izmaim megfeszültek, az állkapcsomat összeszorítottam, majd lassan az illat irányába néztem. Dermedten ültem Jake karjai között, amikor Daniel lépett be az ebédlőbe, göndör fürtjei még mindig a szemébe lógtak, illata egyre csábítóbb lett. Újabb tervek bontakoztak ki a fejemben. Jacob észrevette, hogy valami nincs rendben és elnézett mellettem, hogy lássa mi kötötte le a figyelmemet. Éreztem, ahogy megremeg a karja, miközben a fiú felé nézett.
-Mi van Reneesme, bejön az a csávó?-kérdezte viccelődve Jason.
-Ennyire látszik?-kérdeztem. Nem néztem rá, a hangomban ott volt az él. Jake a fülemhez hajolt és suttogni kezdett bele valamit:
-Nessie...minden rendben..?-kérdezte tőlem, megráztam a feje.
-A vére...-suttogtam olyan halkan, hogy a többiek nem hallhatták, csak Jake. Az ő teste is megfeszült. Nem tudtam, hogy mit tegyek, Daniel illata egyre erősebb lett, és az elmém elhomályosult. Nem tudtam ésszerűen gondolkozni, a szörny átvette az irányítást. Hátratoltam a széket, és lassan felálltam. Kecses mozdulatokkal közeledtem Daniel felé.
-Szia...Daniel...-köszöntem neki olyan bájosan, hogy Daniel arcán piros foltok jelentek meg.
